VALAMI ÚJ

Az ember életébe mindíg jön valami új. Egy új hobbi, egy új szokás, új személyek, szóval valami, ami eddig nem volt. Nekem ilyen lett a facebook. Sokáig távol tartottam magamtól, nem akartam belebonyolódni, de rá kellett jönnöm, hogy a gyerekeimről, barátokról, ismerősökről, a kapcsolataikról, gondolataikról sokkal többet megtudok ilyen módon. És olyan közösségeket jelölök be, akik igazán érdekelnek, így abszolut napra-, sőt percrekész tudok lenni kulturális, vagy politikai vonalon. Sokszor előbb jut az ember információhoz a facebookon keresztül, mint a médiából.

Van egy project, aminek "365 day" a neve, lényege, hogy az év minden napján  készítsen az ember egy képet. Én ezt egy albumban gyűjtöm, de a napi fotóimat a gyerekeim, barátaim is látják,  megjegyzéseket tesznek mellé, így anélkül is tudunk kommunikálni egymással, hogy az bárkinek megterhelő lenne. 

Így viszont kevesebb időm marad a blogolásra, amit azok a barátaim hiányolnak, akikkel itt tartottam a kapcsolatot. Ezért elhatároztam, hogy azokat a fotókat, amihez valami történet is kapcsolódik, ide is felteszem.  Attól pedig, aki mind a két variációt olvassa, elnézést kérek a duplázásért.

Az utóbbi napok terméséből:

04.26. A mai nap szomorú aktualitása a 25 évvel ezelőtti Csernobili robbanás. A mi életünkbe is alaposan beleszólt. Ez a fotó valamikor májusban készült, és itt már két hónapos terhes voltam. Semmi veszélyérzetünk nem volt, vidáman vártuk a kistesót. Egy hónap múlva táborozni vittem húsz gyereket a Tátrába, egész nap jártuk az erdőt-mezőt. Aztán augusztusban, amikor már a félidőn is túlvoltam, éppen Szárszón töltöttük a szabadságot, Apa és a gyerekek kíméltek, hagyták hadd pihenjek, egyszercsak megmozdult a ház. Mint később kiderült, egy kisebb földrengés volt a Balatonfelvidéken , de én nagyon megijedtem. Elkezdtem görcsölni, egyre rosszabb lett, a pici összevissza rugdosott, Apa bevitt a siófoki kórházba. Gyanús volt, hogy a szülészeten még a folyosó is tele volt ágyakkal, sorba vetéltek el a kismamák. Velem a vizsgálat után közölték, meg kell inditani a szülést, és, hogy ne sírjak, a természet tudja mit csinál. Kisfiú volt. Most lenne 25 éves.

04.27. Apa reggel vett egy kiló tisztított pacalt, hogy megfőzze magának. (Ugyanis senki más nem szereti) Lementem a pincébe, hogy hozzak fel neki paradicsomot, és a kezembe akadt ez az üveg lecsó. Hihetetlen, de ezt még édesapám tette el 1996-ban. Az ő gyönyörű írása volt a tetején. És megint megrohantak az emlékek. ’95-ben Anyu agyvérzést kapott, a kezét nem nagyon tudta használni, és attól kezdve minden házimunkát Apu csinált. Nyaranként én mentem haza, és tettük el a rengeteg paradicsomot, lekvárt, befőtteket, mindent ami a kertben termett. Ők már 10 éve nincsenek velünk, de ez a lecsó most is olyan, mint újkorában. HIHETETLEN! Azért a régi öregek tudtak valamit!

04.28. TAVASZTÜNDÉR Amikor Dórikám született még fekete-fehér filmre fotóztunk. Örültem, hogy ma rátaláltam erre a színes készletre, és ezt a régi fotót egy kicsit felfrissítettem. Ha vissza lehetne pörgetni az időt, a legfontosabb lett volna, hogy beszerezzünk egy igazán jó fényképezőgépet. Mert vannak ugyan fotóink, de lehetne több is, és jobb minőségűek. Mert ezt a kort aztán igazán nem lehet visszahozni! Mindenkit arra bíztatok, akinek kisgyereke van, hogy rengeteget fotózza, mert az emberi emlékezet nagyon is szelektív, de ha ránézek egy régi fényképre, rögtön eszembe jut, hogy mikor, milyen körülmények között fotóztam. És gondolom, nem csak én vagyok így vele.

MUSZÁJ OLDAL (József Attila)

A fenti cím magyarázatául elmondom, hogy valami miatt hónapok óta nincs ihletem a scrapbookhoz. De amikor megláttam a Cewe e-heti kihívását, úgy gondoltam, hogy ezt MUSZÁJ megcsinálnom.

József Attilához valami nagyon különleges kapcsolat fűz bennünket. Amikor még gimisek voltunk, faltuk a verseit, a róla szóló irodalmat, a kortársak véleményét, a szerelmei visszaemlékezéseit. Nagyon sok versét tanultuk meg, illetve annyiszor olvastuk el, hogy megragadt a fejünkben. Sokszor már arra gondoltam, nem vagyunk normálisak, amikor a Városligetben, vagy a Gellérthegyen randevúzva József Attila sorokat mondtunk, hogy kitalálja-e a másik, melyik versből való.
Aztán 10 évvel később édesapámék bejelentették, hogy Balatonszárszón vesznek telket, és épitsünk rá egy házat. Mi ez, ha nem a sors keze?  Ráadásul az egész faluban a mi házunk van a legközelebb ahhoz a helyhez, ahová eltemették. Aki szembeáll a márvány emlékművel, és a szemét tovább engedi, pont rálát a házunkra. Ez egy régi temető, ide már nem temetnek, madarak, pillangók, gyönyörű növények, vadvirágok között játszottak, bújócskáztak  a gyerekeim nyaranta. Így aztán semmiféle rossz érzésük nincs a temetőkkel kapcsolatban. A régi sírhely négy sarkára egy-egy tölgyet ültettek annak idején. Három még most is megvan belőle, ősszel gyűjtöttük a makkot, a gubacsot, amiből Gergő jópofa fejeket, maszkokat faragott.

Kertészkedés, napozás közben láttuk a bokrokon túl, ahogy iskolás csoportok jönnek-mennek, a tanítónénik elmondják ki volt József Attila, és hogy ez volt az első sírhelye. Aztán elolvassák azt a négy sort, ami a márványra van vésve, és továbbállnak. Kitaláltuk, hogy a nekünk legkedvesebb verseket kinyomtatjuk, műanyag dossziéba fóliázzuk, és a három tölgyfát körbe tacepaózzuk vele. Öröm volt hallgatni, hogy ezek után sorba egy-egy gyerek hangosan felolvasta a többieknek, egész kis irodalomórákat rögtönözve.
Hát ennyivel tartoztunk József Attilának.

Tavaly nyáron Apa nagy titokban elkezdett faragni egy darab követ. A jobb oldali fotón a "mű", ezt hozta ki belőle a  "...semmi ágán ül szivem......"  A kerítésünkön belül, a házat vigyázza.

Az külön öröm, hogy a gyerekeinkbe is sikerült elültetni a versek iránti szeretetet, az első ajándék amit Dóri az argentin (akkormég) barátjának vett, egy József Attila kötet spanyolul.
Kell ennél több?