2017. október 31., kedd

MODERN TRAGÉDIA

..... avagy kitérő Rodoszra….


Néhány éve barátainkkal Rodosz középső részén nyaraltunk, a gyönyörű, homokos öblű Tsampika és Lindosz között, egy Arhangelosz nevű kisváros közelében, egy kis halászfaluban, amit Stegna Beachnek hívtak. Alighogy pirkadt, rendszerint kipattantam az ágyból, s míg a többiek aludtak, bérelt kis Opel Corsánkkal felfedező utakat tettem a környéken.
Egy ilyen hajnali kiruccanáskor sikerült megmászni 365 lépcsőfokon Tsampika hegyét, ahonnan egy kék kápolna mellől csodálatos kilátás nyílik a török partok felé, meg a tengerből felbukkanó vörös napkorongra. Útikönyvünk szerint, -amint ezt utólag olvastam- aki felfut imádkozni a lépcsőkön a kis kápolnához, megtalálhatja az igazi szerelmet. Ziháló tüdővel elkattintottam néhányszor a fényképezőgépet, lefelé már könnyebb volt az út. Ránéztem az órámra, fél hat, van időm, a többiek hétkor kelnek.
Lefelé jövet a hegyről észrevettem az arhangeloszi temetőt, gondoltam beugrok, megnézem. Az országút és a házak között párhuzamosan egy árnyas fasorral szegélyezett másik, keskeny út vezet a temetőig, ahol a kapu előtt kis parkoló, a sarokban kukás konténer, körötte néhány eldobott művirág, koszorú. A kaputól jobbra kis temetőkápolna, ajtaja mindig nyitva, benn néhány agyoncsókolt szentkép, pislogó gyertyák, festett padok, csupa egyszerűség. A temető nekem –idegennek- egészen különleges volt rikító színeivel, rengeteg sír, szorosan egymás mellett, kék, zöld, vagy fehérre mázolt betonépítmények, a fejrészen kis fülkék, melyekben a széltől mindig zörgő üveglapok mögött az elhalt személyes tárgyai, (pipa, öngyújtó, elsárgult, napszítta fénykép). Néhány márvány emlékmű a módosabb holtaknak, meg egy mérnök mészkő mellszobra villant ki a kőkeresztek és betonkockák tarka sokaságából. 



Reggel hat óra volt. Keletről már teljes pompájában vöröslött a tengerből felkelő nap, sugarai kezdtek áthatolni a fasor lombkoronáján, a hűvös szellő lassan elállt.
Ahogy kifordultam a temetőkapun, a fasor elején egy méltóságteljesen közeledő menetet vettem észre, önkéntelenül is félrehúzodtam egy kőpárkányhoz, a vízcsap mellé. Körülöttem egy-két hajnali látogató jött művirággal, vagy vizet vitt a frissen hozott igazinak, volt aki csak egy imára tért be a sírok közé. A menet szép lassan közeledett -egy feketeruhás kisírt szemű lányt kétoldalt két idősebb nő támogatott, mögöttük egy hatvan év körüli bajuszos férfi, egy nénike és egy fiatal fiú zárta a sort-. Ahogy befordultak a temetőkapun, látszott a gyászoló lányon, végtelen nagy a bánata, megtört tekintettel mereven nézett maga elé, mit sem tudva a külvilágról. Megálltak az egyik sírnál, a lány ráborult a fehérre meszelt kőre és jajveszékelésbe tört ki, míg a többiek gépiesen tettek-vettek, vizet hoztak, gyertyát gyújtottak, körbesöpörték a sírt, leszedték a régi virágcsokrot. Amikor készen lettek, abbamaradt a sírás, a lányt feltámogatták és a menet elindult visszafelé a városba. Az egész annyira megdöbbentő volt, hogy mindenki szótlanul megállt egy pillanatra, önkéntelenül is utat engedve nekik. Már messzebb jártak, odalopóztam a sírhoz, persze sejteni lehetett, a meghalt fiú férje, vagy vőlegénye lehetett a kisírt szemű lánynak, talán balesetben halt meg, ki tudja?

Másnap reggel friss péksüteményért ugrottam be Arhangeloszba, a kifli még forró volt zacskón keresztül is. A kafeteria most nyitott, előtte néhányan a buszra vártak, vidám reggeli csevegés zsivaja mindenütt. Mielőtt az útszélén parkoló Corsába beültem volna megszólalt egy távoli harang. Reggel hat óra volt. Visszafordulva elnéztem temetői fasor felé, csak egy pillanatra. Kísértetiesen ugyanaz volt a látvány, mint tegnap. A már ismerős gyászmenetet a lány vezette, kétoldalt támogatták, a nénike az idős bajuszossal és a fiatal fiú sem hiányzott. Befordultak a temetőkapun, felhangzott a jajveszékelés, kicserélődtek a virágok, tisztára lett söpörve a sír környéke, friss víz is került a vázába, majd ugyanazon az úton, ahogy jöttek, némán elvonultak. A zacskót a kezemben ronggyá gyűrtem, új kiflit kellett venni.

Harmadnap nap reggel hatkor, mikor megszólalt egy távoli harang, újra eszembe jutott az egész: ha reggel hatot üt az óra, az arhangeloszi temetőben a fasor végén újra és újra feltűnik a gyászoló család, elől a lány megy fekete ruhájában, cipelve végtelen bánatát, szorosan körülötte a többiek, a két nő, a bajszos, a nénike, meg a fiatal fiú, hogy végigjárják a mindennapi kálváriát.....
Utolsó nap reggelén még egyszer felkerestem a pékséget . A harangszóra percre pontosan hatkor felbukkanó gyászmenetet a kirakat üvegen át néztem. A mosolygós arcú pékné rámkacsintott, miközben kezembe nyomta a kifliket: -Na, ma láthatja őket utoljára, letelt a kötelező gyászév és Helena holnaptól felfuthat akár a Tsampikára is. Különben sem volt oda nagyon a megboldogultért, csak a szülők akarták a friggyel egyesíteni a két vagyont. Igazából ez az ő tragédiájuk……






Kora reggel, útban a pékségbe.




Ezen az úton vonult reggelenként a gyászmenet.



Temetőkápolna




Márványrengeteg, rengeteg művirággal.



A főszereplő fiú sírja. Megvártuk, míg elvonul a társaság, és utána lefotóztuk.

Nincsenek megjegyzések: