2010. február 27., szombat

SCRAPCHAT

Ez már talán a negyedik alkalom volt, amikor én is résztvettem ezen a jó kis esti bulin. Ülünk a számitógép előtt (természetesen mindenki a sajátja előtt, otthon) előkészítve egy csomó scrap-pes cucc, valami kis itóka, nassolnivaló, bekapcsoljuk a Scrap.hu chatszobáját, köszönünk, örülünk egymásnak, nagy a zsizsegés, mindenki a 4 sorral előbbi kérdésre válaszol, szóval egy nagy, jókedvű káosz az egész. Tegnap például 5 perc után beugrott a Kern féle "Belváros"kabaré a kivehető ajtajú NDK turmixgéppel, ebből idézgettünk.

Ez a nyüzsi addig tart, amig a chat levezetője el nem kezdi az instrukciók ömlesztését és mi elkezdünk dolgozni. Persze közben is megy a duma, ezért dupla annyi idő alatt lesz végeredmény. Ha 8-kor kezdünk, éjfélre általában már van aki fel is tud tölteni.

Én például a tegnapi oldalamat nem tudtam befejezni, mert volt egy olyan fázis, amikor varrni kellett, fél órán keresztül kerestük Apával a varrógépemet, mikor rájöttem, hogy Argentina előtt kölcsönadtam Eszternek, hadd gyakoroljon.
Igy aztán ma délelőtt fejeztem be. Íme az oldalam:

A fotó január 23-án készült, amikor a hegyek között egy fennsikon ezt a gyönyörű tisztást találtuk. Egy nagyon gyors folyású hegyi patak vágta ketté a rétet, én még ilyet nem láttam, egyáltalán nem volt szintkülönbség a víz és a fű között. A két parton lovak, marhák, lámák békésen legeltek egymás mellett, körben a hegyeken ültek a felhők, itt lenn csodálatosan sütött a nap.









2010. február 26., péntek

Egy boldog nap (Simon kihívás)

Végre rászántam magam, hogy az esküvői fotóból oldalt készitsek. Azért szerepel spanyolul a cím, hogy végre legyen egy olyan oldalam, amit Dórinak nem kell leforditania. Sajnos nem sikerült olyan igazán "esküvős" fotókat csinálni róluk, akkora volt a rohanás, hogy mire észbekaptam, már mindenki fürdőruhában volt.

A barnitott képhez választottam ezt a parafamintás papírt, de hogy ne legyen olyan sötét, még két réteget ráraktam.
A fotót a karton alapra ragasztottam, és a különböző rétegeken egyre nagyobb lyukakat téptem.
A virágok között két kis jade-teknős van, ami az örökkévalóságot, a stabilitást szimbolizálja, ami nem árt egy párkapcsolatnak. Egy szétesett karkötőm darabjai.

Megpróbáltam minden kelléket párosával felrakni. Az a két kis csont-darab olyan, mint ha egy indián motivum lenne rajta.(Szintén karkötő-darab)
A galambot egy dekupázs-papírról vágtam ki.

Az oldallal szeretnék benevezni a Simon Says Challenge heti kihívására.

2010. február 23., kedd

Indiánok földjén


Lassan el kéne kezdeni feldolgozni scrappes formában az élményeimet. De úgy nyüzsög még minden az agyamban, hogy képtelen vagyok egy témát kiragadni. Ennek a képnek azt a cimet adtam: "Indián asszony fázik" (Utalva az "Eszkimó asszony fázik"c. Xantus János filmre.)A fotó akkor készült, amikor a 3000 méteres magasság fölött lévő Humauacában, nulla fok körüli hidegben, szemerkélő esőben, éhesen, vacsorázóhelyet kerestünk. Még jó, hogy délelőtt megvettük ezt a poncsót.

És akkor most elmesélem, hogy jutottam el idáig. Az igazi "indián-feeling" ennél a táblánál kezdődött. Tudtam, ahogy megyünk észak felé, megváltozik majd a táj, az épületek, az emberek. De ennél a vidám, szines táblánál, ami Argentina legészakibb tartományának "kapuja" valahogy olyan érzésem támadt, mintha hazajöttem volna, mintha itt már jártam volna.
És ez csak fokozódott, amikor ezeket a meleg, földszineket láttam mindenhol magam körül, a tájban, az utcán, az embereken, az éttermekben, tárgyakban.

Az agyag, a kerámiakészités, a terakotta edények érintése, illata mindig is vonzott. Évekig vezettem kerámiaszakkört kisiskolás gyerekeknek.


Ezeknél a szép, szines hegyeknél elképzelni sem lehet szebbet.

Utcarészlet Purmamarcaban.
Indián szinek.....
....és lányok.

Ez egy meleg sarok az egyik étteremben, a padon vastag, puha állatbőrök, mindenhol szőttesek, a falon szőnyegek.


És a teríték. Az asztal lapja kiszáradt óriáskaktusz, lapra fűrészelve.



Két férfi kellemes, halk gitárzenét játszott.


Ez Javi, a legészakibb szálláshelyünk, pár kilométerre a bolíviai határtól. Ebben a Hostelben aludtunk. Első pillanatra nem tűnt bizalomgerjesztőnek.

Belső udvar
Kilátás az ablakunkból.

Ez a kép bármelyik alföldi tanyán készülhetett volna.
A mályvabokor ugyanolyan, mint itthon a saját kertemben.

A törött cserepeket én sem dobom ki, ugyanigy próbálom őrizgetni.

Bútor nincs, az asztal meg az ágy is vályogtéglákból van összeállitva.

A kunyhó belseje Apával.
Az ajtón belül rigli van,...........

...........kívül pedig lakattal záródik. Mint a nagymamámnál a sufni. Itt teljes indián szerelésben indulunk az esti sétánkra.
Ez a sivatagi fűvel boritott vályogviskó.........

..belül egy csodálatos, hangulatos közösségi teret rejtett. Nem tudom minek nevezzem: vendéglő, kávézó, pub........ők bárnak hívják, de egyik sem fedi azt a meleg hangulatot, a halk zenét, a ropogó tűz hangját, a finom illatokat amit ott éreztünk.
Tele volt fiatalokkal, akik teáztak, beszélgettek, sakkoztak, zenét hallgattak, mellettünk egy lány laptopba írt valami szöveget, közben énekelt.


Az egyik szobában összegyűjtöttek mindenféle régi használati tárgyat.


Ezen a helyen már teljesen biztos voltam benne, hogy előző életemben indián asszony voltam. Mintha világéletemben itt éltem volna, a lakásunk, és a nyaralónk is ugyanilyen stílusú, imádom amikor mindenhonnan lóg valami, gyöngyök, csengők, régi képek, családtagok fotói,
Dóriékat is elvarázsolta a hangulat, meg egy jó üveg vörösbor.



Az este további részét otthon töltöttük a saját "szállodánk" éttermében.


A stílus ugyanaz.

2010. február 14., vasárnap

Első munkám

Majd, másfél hónap kihagyás után. Miután egy hétig csak a kezem-lábam melengettem, pont kapóra jött a Scrapbook.hu születésnapi kihívása.
A feladat az volt, hogy 3, ugyanarról az eseményről készült fotót kellett oldalba foglalni, kedvenc papirokkal, kommentárral.
A megadott határidőre ugyan kész lettem, de valami miatt nem tudtam feltölteni, állandóan hibát jelzett, mire végre sikerült kifutottam az időből.

De nem is bánom, mert a gyorsaság a figyelem rovására ment, elnéztem a méretezést, jóval nagyobb fotókat tettem fel, mint kellett volna.

Ezért utólag átalakitottam. Lehet, hogy majd hagyományosban is megcsinálom, azt hiszem, a téma megérdemli.
Örülök, hogy ezen a boldog napon, a nagy zsivaly közepette sikerült pár csendes percet ellopni magunknak. Ezentúl minden teliholdnál eszembe fog jutni ez a pillanat.

Egyébként tegnap hallottam a rádióban, hogy a telihold napján kötött kapcsolatok, üzletek a legtartósabbak. ÚGY LEGYEN!

2010. február 5., péntek

UTOLSÓ NAP A NAGY UTAZÁSBÓL

Hát vége! Több, mint egy hónap után újra itthon! Elmesélem a mai napunkat.

10 ezer méteren, az Óceán fölött hajnalodik.

Szinte percenként változtak a fényviszonyok. Itt olyanok a felhők, mintha hómező lenne.

Közeledünk a római reptérhez.

Mivel 12 óra múlva lesz csatlakozásunk, a csomagokat betettük egy megőrzőbe, vettünk 2 vonatjegyet Rómába, 20 perc múlva már a Termini pályaudvaron voltunk.

Az idő csodálatos, hó egy szem sem, az emberek mégis meleg kabátokban, sálakban az utcákon. Ez egyike a sokszáz szökőkútnak.

Eddig csak egyszer voltunk Rómában, de ezt a gyönyörű Bazilikát elkerültük. (Megjegyzem, hogy végignéztem egy csomó utikönyvet, térképet, és sehol nem emlitik) A Szent Péter Bazilika után a második legnagyobb méretű templom. Eredetileg Diocletianus népfürdője volt, kívülről úgy is néz ki. Az 1500-as évek közepén alakitották át, a már idős Michelangelo tervei alapján.

Belépve teljesen elképedtünk a méretein, a csodálatos márványboritásokon, oszlopokon.

A Bazilika neve: Santa Maria degli Angeli e dei Martiri, és a Piazza della Reppublicán van.Az előcsarnokban kortárs képzőművészek alkotásaiból volt kiállítás.

És Apa kedvenc tere, a Piazza Navona, a szökőkutakkal.

Igazából felülnézetből lehet lehet látni, hogy a tér egy ókori stadion volt, 15 ezer embert volt képes befogadni. Domitianus császár idejében lovastornákat rendeztek itt, az árkádok alatt pedig kézművesek, boltok, bordélyházak voltak.
Róma legszebb barokk temploma (állitólag) a Szent Ágnes. Amikor 4 éve itt voltunk tatarozták, most meg be volt zárva.

Azért a lakók is tudják, milyen szép környezetben élnek, mindenhonnan zöldek, virágok lógnak.

A tér egyik fele a festőké.
Az éttermek, pizzériák, kávéházak asztalai, székei kinn a téren, a becsalogató-emberek minden arra sétálót megszólítanak. Bennünket egy elegáns, 50-es úr szólított meg, hogy: "Szervusz Pistám!" Ennyit tudott magyarul. Apa teljesen elájult, és rögtön leültünk az asztalához. Elég drága mulatság volt, mert két ilyen pohár sörért 15 eurót fizettünk, ami argentinra átforditva megfelel egy láda sörnek.

A középső szökőkút veszi körül az obeliszket.

Négy éve valahogy a Pantheon (az összes isten temploma) is kimaradt. Most örültünk, hogy véletlenül rátaláltunk. Fantasztikus érzés a homlokzaton látni az i.e.27-es dátumot, és tudni, hogy olyan országból jöttünk ide, ahol csak párszáz évig tudnak visszamenni a történelmükbe.

Alul, fölül, oldalt, mindenhol gyönyörű, önmagában mintás, sokszínű márványborítás van. Körben szobrok más-más alakú márványfülkékben.


Ennek a több mint 43 méter átmérőjű egyszerű díszítésű kupolának az az érdekessége, hogy amikor Michelangelo tervezte a Szent Péter Bazilikát, a kupoláját egy kicsit kisebbre méretezte, ezzel megtisztelve a Pantheont. A tetején lévő 9 méter átmérőjű "oculum" vagyis "szem" szinte nappali világosságot biztosit az egyébként ablak nélküli csarnokban.
Én meg csak szenvedtem a kis-gépemmel, mert nem tudtam befogni a hatalmas méreteket.



Dobtunk pár centet a Trevi kútba, hátha visszahoz.

Az Angyalvárat csak véletlenül ejtettük útba. Forditva tartottam a térképet, és ellenkező irányba indultunk el a Corsó-n, így a Fórum Romanum helyett itt kötöttünk ki. De ekkor már olyan fáradtak voltunk, hogy lemondtunk róla.
Annyi erőnk még volt, hogy felmásztunk a spanyol lépcsőre, és egy japán turistalányt megkértünk, hogy készitsen rólunk egy fotót.

A bokám elefánt méretűre dagadt, minden tagom fájt, 28 órája nem aludtam, de ez a nap feltette a koronát erre a csodálatos hónapra.