2010. február 23., kedd

Indiánok földjén


Lassan el kéne kezdeni feldolgozni scrappes formában az élményeimet. De úgy nyüzsög még minden az agyamban, hogy képtelen vagyok egy témát kiragadni. Ennek a képnek azt a cimet adtam: "Indián asszony fázik" (Utalva az "Eszkimó asszony fázik"c. Xantus János filmre.)A fotó akkor készült, amikor a 3000 méteres magasság fölött lévő Humauacában, nulla fok körüli hidegben, szemerkélő esőben, éhesen, vacsorázóhelyet kerestünk. Még jó, hogy délelőtt megvettük ezt a poncsót.

És akkor most elmesélem, hogy jutottam el idáig. Az igazi "indián-feeling" ennél a táblánál kezdődött. Tudtam, ahogy megyünk észak felé, megváltozik majd a táj, az épületek, az emberek. De ennél a vidám, szines táblánál, ami Argentina legészakibb tartományának "kapuja" valahogy olyan érzésem támadt, mintha hazajöttem volna, mintha itt már jártam volna.

És ez csak fokozódott, amikor ezeket a meleg, földszineket láttam mindenhol magam körül, a tájban, az utcán, az embereken, az éttermekben, tárgyakban.

Az agyag, a kerámiakészités, a terakotta edények érintése, illata mindig is vonzott. Évekig vezettem kerámiaszakkört kisiskolás gyerekeknek.


Ezeknél a szép, szines hegyeknél elképzelni sem lehet szebbet.

Utcarészlet Purmamarcaban.
Indián szinek.....
....és lányok.

Ez egy meleg sarok az egyik étteremben, a padon vastag, puha állatbőrök, mindenhol szőttesek, a falon szőnyegek.


És a teríték. Az asztal lapja kiszáradt óriáskaktusz, lapra fűrészelve.



Két férfi kellemes, halk gitárzenét játszott.


Ez Yavi, a legészakibb szálláshelyünk, pár kilométerre a bolíviai határtól. Ebben a Hostelben aludtunk. Első pillanatra nem tűnt bizalomgerjesztőnek.

Belső udvar
Kilátás az ablakunkból.



Ez a kép bármelyik alföldi tanyán készülhetett volna.
A mályvabokor ugyanolyan, mint itthon a saját kertemben.

A törött cserepeket én sem dobom ki, ugyanigy próbálom őrizgetni.


Bútor nincs, az asztal meg az ágy is vályogtéglákból van összeállitva.

A kunyhó belseje Apával.
Az ajtón belül rigli van,...........

...........kívül pedig lakattal záródik. Mint a nagymamámnál a sufni. Itt teljes indián szerelésben indulunk az esti sétánkra.
Ez a sivatagi fűvel boritott vályogviskó.........

..belül egy csodálatos, hangulatos közösségi teret rejtett. Nem tudom minek nevezzem: vendéglő, kávézó, pub........ők bárnak hívják, de egyik sem fedi azt a meleg hangulatot, a halk zenét, a ropogó tűz hangját, a finom illatokat amit ott éreztünk.
Tele volt fiatalokkal, akik teáztak, beszélgettek, sakkoztak, zenét hallgattak, mellettünk egy lány laptopba írt valami szöveget, közben énekelt.


Az egyik szobában összegyűjtöttek mindenféle régi használati tárgyat.


Ezen a helyen már teljesen biztos voltam benne, hogy előző életemben indián asszony voltam. Mintha világéletemben itt éltem volna, a lakásunk, és a nyaralónk is ugyanilyen stílusú, imádom amikor mindenhonnan lóg valami, gyöngyök, csengők, régi képek, családtagok fotói,
Dóriékat is elvarázsolta a hangulat, meg egy jó üveg vörösbor.



Az este további részét otthon töltöttük a saját "szállodánk" éttermében.


A stílus ugyanaz.

Nincsenek megjegyzések: