2011. május 16., hétfő

2011. MÁJUSI BEJEGYZÉSEK

 Ezt az oldalt Anyák napjára készítettem. Sajnos én már nem tudom köszönteni édesanyámat, de biztos örülne ennek az oldalnak. A felső képen én vagyok Anyuval, alul pedig a gyerekeimmel.




05.03. Pont egy éve, Somogyban portyázva megnéztük a Latinovits Múzeumot Balatonszemesen. Aki szerette őt, a művészetét, annak kötelezően előírandó. Nagyon jól összeszedett anyag, a Színháztörténeti Intézet, és a család dokumentumaiból. 2-3 éve került ebbe az önálló épületbe, igazán méltó körülmények közé. Amíg az ember a termeket bóklássza, csodálatos verseket hall az egész épületben Latinovits tolmácsolásában.
Tavasszal még az a hír járta, hogy bezárják , mert a megyei múzeum leépitések miatt nem tudja tovább finanszírozni a fenntartását. Végül a szemesiek nem hagyták, és újabb öt évre saját kezelésbe vették.
És ha már Szemes, és kultúra, akkor van itt még egy Reich Károly emlékkiállítás, és egy Postamúzeum is.


 05.10. Ennek a fényképnek látszólag semmi köze a mai témámhoz. Ma van ugyanis a 
MADARAK ÉS FÁK NAPJA. Utoljára általános iskolás koromban ünnepeltük. Ezen a napon nem volt tanítás, az egész iskola kivonult a falu melletti erdő egyik nagy tisztására, egész nap sorjátékokat játszottunk, kötélhúzásra, fáramászásra, lepényevésekre emlékszem, a szabadban töltöttük el a napközis ebédeket, egy hatalmas majális volt az egész nap. Biztosan volt szó a madarakról meg a fákról is, de 50 év távlatából nekem inkább a fentiek maradtak meg. Hivatalosan 1906-ban adtak ki egy rendeletet, miszerint országos mozgalommá kell tenni az iskolákban. Később ez alábbhagyhatott, mert az én gyerekeimnél nem emlékszem, hogy ez téma lett volna.

Mivel akkoriban a fényképezés nem volt mindennapos dolog, ezért vettem elő ezt az első osztályos csoportképemet. (Felső sorban balról az első vagyok)





05.12. Ma reggelre a kertemben kibomlott a pünkösdi rózsa. Szegény balga jószág, nem tudja, hogy neki a húsvét utáni 50. napon kellett volna kinyílnia. De hol lesz ő már akkor!?!

2008-ban pont a mai napon volt pünkösd hétfő, most pedig még egy hónapot kell várnunk. Nagyon jó illata van, azt a szemtelen legyet is biztos ez vonzotta.




05.13. Megmutatom, mit "alkottam" tegnap. Legalább 15 éves ez a kis indiai felsőm, amit nagyon szeretek, mert jó viselet, könnyű, nem gyűrődik. Kb 10 éve egy óvatlan pillanatban túl közel került a hipós műveletekhez a fürdőszobában, és két hatalmas folt keletkezett rajta, elöl-hátul. Azóta évenként pakolom ide-oda, kidobom, visszaveszem, eldugom a szekrény aljába. Tegnap megint a kezembe akadt, fogtam egy ecsetet, egy tálkába hipót, és a foltokat egy kicsit körberajzoltam. Ilyen lett! Aki látja rajtam, majd találgatja, hogy ez meg micsoda. És mégsem kellett kidobni! Éljen az újrahasznosítás!








05.15. Családom fiútagjai készülnek a „Kinizsi 100” teljesítménytúrára, ezért a vasárnapi ebéd után kimentek a reptérre, hogy legyalogolják a 15 kilométerüket. Gondoltam, mire hazajönnek összeütök egy kis édességet. Már sokszor sütöttem muffint, de ilyen finomra még nem sikerült. A tojásos túrótól amit a tetejére kanalaztam, nagyon különleges, krémes állaga lett. Ezt az adagot csak annak érdemes megcsinálni, akinek nagy családja van, mert 36 db lett belőle. Négyesével befóliázom, és lefagyasztom a maradékot, mivel sokszor előfordul, hogy a fiúk felforgatják a lakást egy kis édességért.




.

2011. május 5., csütörtök

2011. ÁPRILIS OLDALAK


04.07. A mai születésnapomon nem készült fotó, mert influenzába való visszaesés miatt enyhén szólva nem vagyok fotogén. Ezért kínomban azt találtam ki, hogy visszamenőleg 10 évenként keresek egy fotót magamról.

 10 évenként keresek egy fotót magamról.
04.01. A délelőtti kávémat iszogattam az erkélyen és figyeltem, hogy tőlem pár méterre hogy dolgozik ez a vadgalamb. Először a fűzfa gyenge, törékeny ágait vette kezelésbe, könnyen le tudott törni belőle, és csőrében repült vele egy magas tuja mélyére. Odaóvatoskodtam, és csak egy fehér pamacsot láttam, ahogy épp egy picit megemeli a fenekét, hogy a párja alá tudja ügyeskedni az ágat. Persze többször leesett az ág, de nem vesztette el a türelmét, rendületlenül rótta a köröket egész délelőtt. Egy idő után a meggyfán landolt, azt hittem eltévesztette a házszámot, mert ott nem éppen fészeknek való ágak vannak. Észrevettem, hogy az óriásira duzzadt rügyeket ügyesen kibontotta, a csőrébe vette, és vitte a párjának. Hát nem gyönyörű???



03.29. Ez a fotó 55 évvel ezelőtt, 1956. tavaszán készült. Budapesttől 60 km-re, a Gerecse alján lévő kis faluban, Tarjánban éltünk, és szüleim barátaival tettünk egy kirándulást a fővárosba. Fogalmam sincs, hogy mivel jöttünk, busszal vagy vonattal, itt még csak első osztályos voltam. Pár hónappal később édesapám és barátai bérelt teherautóval hozták fel Budapestre az élelmiszert, mi meg otthon rettegve vártuk, hogy szerencsésen hazaérjenek. De arra biztos nem gondolt senki, hogy fél évszázad múlva az az őrült ötlete támad egyeseknek, hogy Budapest jelképét, a Szabadság-szobrot eltávolítsák, és kicseréljék a Nagyboldogasszony szobrára. Remélem, nem fog nekik sikerülni!




04.03. Szülőfalumtól negyedóra autóútnyi távolságra van egy kis eldugott völgy a Gerecsében. Csak tavaly tudtam meg, hogy a magyar történelem –mohács utáni- második legtragikusabb csatája volt itt, melynek történetét nagyon kevesen ismerik. A mohácsi csatavesztés után a megmaradt magyar csapatokat észak felé kergették a törökök, ők pedig itt Pusztamarótnál ebben a védett völgyben elsáncolták magukat, szekértábort alakitottak ki, de a törökök a Budáról hozott ágyúkkal végül 3 kemény nap után megtörték az ellenállást, és iszonyatos mészárlást rendeztek. 25 ezer ember halt meg itt, és sokan kerültek rabságba. De állítólag a törökök vesztesége is nagyobb volt a mohácsinál. Képzőművészeti vonatkozása is van a történetnek. Tegnap a Nemzeti Galériában két képet is láttunk Dobozi Mihályról, aki egy nemes katona volt. A tábor eleste után feleségét a lovára kapva menekültek, majd érezvén, hogy az üldözők hamarosan beérik őket, felesége könyörgésének engedve leszúrta őt, hogy becsületét megmentse, őmaga pedig utolsó leheletéig harcolt. Egyik képet Székely Bertalan, a másikat Madarász Viktor festette.

Mindezt azért meséltem el, mert ma ide tettünk egy csodálatos kirándulást.





04.04. GYŐZTÜNK!!! Legyőztük a medvehagymát! A tegnapi kirándulásunkon 8 és fél kilót szedtünk. Én kettőt, Apa hat és felet. Ma reggel 8-kor nekiálltunk feldolgozni, és most 5 óra előtt pár perccel lettünk készen. Kemény munka volt, még a fülem is zöld, az egész lakás, a lépcsőház, a környék tömény hagymaszagú (ill. inkább fokhagymára hasonlít) Többen becsengettek, hogy innen jön ez a jó illat? Az üzletben igazolványképet készítettem, és a hölgy megkérdezte, itt egy étterem van valahol? 12 üveg lett, amit sóval és olivaolajjal tettem el, 33 csomag amit lefagyasztok, egyenként 30-40 levél lepréselve, és fóliába csomagolva, és kipróbáltam turmixolt medvehagymát muffinformába tunkolva lefagyasztani, amit majd fagyás után kiszedek a formából, és egy dobozban tárolok. Tavaly jóval kevesebbet szedtünk, de nagyon jól tudtam használni, szinte minden ételhez, pogácsákhoz, kencékhez. Most aztán reszkethetnek a koleszterin molekuláink!






2011. április 28., csütörtök

VALAMI ÚJ



Az ember életébe mindíg jön valami új. Egy új hobbi, egy új szokás, új személyek, szóval valami, ami eddig nem volt. Nekem ilyen lett a facebook. Sokáig távol tartottam magamtól, nem akartam belebonyolódni, de rá kellett jönnöm, hogy a gyerekeimről, barátokról, ismerősökről, a kapcsolataikról, gondolataikról sokkal többet megtudok ilyen módon. És olyan közösségeket jelölök be, akik igazán érdekelnek, így abszolut napra-, sőt percrekész tudok lenni kulturális, vagy politikai vonalon. Sokszor előbb jut az ember információhoz a facebookon keresztül, mint a médiából.

Van egy project, aminek "365 day" a neve, lényege, hogy az év minden napján  készítsen az ember egy képet. Én ezt egy albumban gyűjtöm, de a napi fotóimat a gyerekeim, barátaim is látják,  megjegyzéseket tesznek mellé, így anélkül is tudunk kommunikálni egymással, hogy az bárkinek megterhelő lenne. 

Így viszont kevesebb időm marad a blogolásra, amit azok a barátaim hiányolnak, akikkel itt tartottam a kapcsolatot. Ezért elhatároztam, hogy azokat a fotókat, amihez valami történet is kapcsolódik, ide is felteszem.  Attól pedig, aki mind a két variációt olvassa, elnézést kérek a duplázásért.

Az utóbbi napok terméséből:





04.26. A mai nap szomorú aktualitása a 25 évvel ezelőtti Csernobili robbanás. A mi életünkbe is alaposan beleszólt. Ez a fotó valamikor májusban készült, és itt már két hónapos terhes voltam. Semmi veszélyérzetünk nem volt, vidáman vártuk a kistesót. Egy hónap múlva táborozni vittem húsz gyereket a Tátrába, egész nap jártuk az erdőt-mezőt. Aztán augusztusban, amikor már a félidőn is túlvoltam, éppen Szárszón töltöttük a szabadságot, Apa és a gyerekek kíméltek, hagyták hadd pihenjek, egyszercsak megmozdult a ház. Mint később kiderült, egy kisebb földrengés volt a Balatonfelvidéken , de én nagyon megijedtem. Elkezdtem görcsölni, egyre rosszabb lett, a pici összevissza rugdosott, Apa bevitt a siófoki kórházba. Gyanús volt, hogy a szülészeten még a folyosó is tele volt ágyakkal, sorba vetéltek el a kismamák. Velem a vizsgálat után közölték, meg kell inditani a szülést, és, hogy ne sírjak, a természet tudja mit csinál. Kisfiú volt. Most lenne 25 éves.





04.27. Apa reggel vett egy kiló tisztított pacalt, hogy megfőzze magának. (Ugyanis senki más nem szereti) Lementem a pincébe, hogy hozzak fel neki paradicsomot, és a kezembe akadt ez az üveg lecsó. Hihetetlen, de ezt még édesapám tette el 1996-ban. Az ő gyönyörű írása volt a tetején. És megint megrohantak az emlékek. ’95-ben Anyu agyvérzést kapott, a kezét nem nagyon tudta használni, és attól kezdve minden házimunkát Apu csinált. Nyaranként én mentem haza, és tettük el a rengeteg paradicsomot, lekvárt, befőtteket, mindent ami a kertben termett. Ők már 10 éve nincsenek velünk, de ez a lecsó most is olyan, mint újkorában. HIHETETLEN! Azért a régi öregek tudtak valamit!










04.28. TAVASZTÜNDÉR Amikor Dórikám született még fekete-fehér filmre fotóztunk. Örültem, hogy ma rátaláltam erre a színes készletre, és ezt a régi fotót egy kicsit felfrissítettem. Ha vissza lehetne pörgetni az időt, a legfontosabb lett volna, hogy beszerezzünk egy igazán jó fényképezőgépet. Mert vannak ugyan fotóink, de lehetne több is, és jobb minőségűek. Mert ezt a kort aztán igazán nem lehet visszahozni! Mindenkit arra bíztatok, akinek kisgyereke van, hogy rengeteget fotózza, mert az emberi emlékezet nagyon is szelektív, de ha ránézek egy régi fényképre, rögtön eszembe jut, hogy mikor, milyen körülmények között fotóztam. És gondolom, nem csak én vagyok így vele.

2011. április 15., péntek

MUSZÁJ OLDAL (József Attila)



A fenti cím magyarázatául elmondom, hogy valami miatt hónapok óta nincs ihletem a scrapbookhoz. De amikor megláttam a Cewe e-heti kihívását, úgy gondoltam, hogy ezt MUSZÁJ megcsinálnom.

József Attilához valami nagyon különleges kapcsolat fűz bennünket. Amikor még gimisek voltunk, faltuk a verseit, a róla szóló irodalmat, a kortársak véleményét, a szerelmei visszaemlékezéseit. Nagyon sok versét tanultuk meg, illetve annyiszor olvastuk el, hogy megragadt a fejünkben. Sokszor már arra gondoltam, nem vagyunk normálisak, amikor a Városligetben, vagy a Gellérthegyen randevúzva József Attila sorokat mondtunk, hogy kitalálja-e a másik, melyik versből való.
Aztán 10 évvel később édesapámék bejelentették, hogy Balatonszárszón vesznek telket, és épitsünk rá egy házat. Mi ez, ha nem a sors keze?  Ráadásul az egész faluban a mi házunk van a legközelebb ahhoz a helyhez, ahová eltemették. Aki szembeáll a márvány emlékművel, és a szemét tovább engedi, pont rálát a házunkra. Ez egy régi temető, ide már nem temetnek, madarak, pillangók, gyönyörű növények, vadvirágok között játszottak, bújócskáztak  a gyerekeim nyaranta. Így aztán semmiféle rossz érzésük nincs a temetőkkel kapcsolatban. A régi sírhely négy sarkára egy-egy tölgyet ültettek annak idején. Három még most is megvan belőle, ősszel gyűjtöttük a makkot, a gubacsot, amiből Gergő jópofa fejeket, maszkokat faragott.

Kertészkedés, napozás közben láttuk a bokrokon túl, ahogy iskolás csoportok jönnek-mennek, a tanítónénik elmondják ki volt József Attila, és hogy ez volt az első sírhelye. Aztán elolvassák azt a négy sort, ami a márványra van vésve, és továbbállnak. Kitaláltuk, hogy a nekünk legkedvesebb verseket kinyomtatjuk, műanyag dossziéba fóliázzuk, és a három tölgyfát körbe tacepaózzuk vele. Öröm volt hallgatni, hogy ezek után sorba egy-egy gyerek hangosan felolvasta a többieknek, egész kis irodalomórákat rögtönözve.
Hát ennyivel tartoztunk József Attilának.

Tavaly nyáron Apa nagy titokban elkezdett faragni egy darab követ. A jobb oldali fotón a "mű", ezt hozta ki belőle a  "...semmi ágán ül szivem......"  A kerítésünkön belül, a házat vigyázza.

Az külön öröm, hogy a gyerekeinkbe is sikerült elültetni a versek iránti szeretetet, az első ajándék amit Dóri az argentin (akkormég) barátjának vett, egy József Attila kötet spanyolul.
Kell ennél több?

2011. március 6., vasárnap

ÜNNEPELÜNK (MÁRCIUS 6.)

Úgy döntöttünk Apával, hogy ezentúl minden évben megemlékezünk a közös évfordulóinkról, nem várjuk meg a "kerek" éveket. A mai napon, 46 évvel ezelőtt ismerkedtünk meg egy gimnáziumi bulin. 2oo9-ben már írtam róla egy bejegyzést:  http://kaszasklari.blogspot.com/2009/03/1965-marcius-6.html


Délután, a szép napsütésben csavarogtunk egyet a Városligetben, múzeumban voltunk, cukrászdában, itthon felbontottunk egy üveg finom bort. Hát ez volt a mi kis ünnepünk.

2011. március 1., kedd

KRÉTAI KAPUK

Azt vettem észre, ahogy öregszem, egyre kevésbé tudom megosztani a figyelmemet. Régebben párhuzamosan tudtam csinálni millió dolgot, család, üzlet, scrap, nordic, barátok, blogok, hobbik, kert. Ezzel most szeretném megindokolni, hogy miért voltam itt olyan régen. Januárban elkezdtem a facebookon felidézni az egy évvel ezelőtti argentin emlékeket, és valahogy az teljesen lekötött, elvette az összes időmet. Tudom, hogy ez nagy disznóság, mert barátaim, ismerőseim között sokan vannak, akik itt olvasnának inkább. Ígérem, megpróbálok valahogy mindkét oldalra figyelni.

Sajnos a scrappelést is elhanyagoltam. Ezen a héten azonban a CEWE kihívásnak nem tudtam ellenállni. Téma a KAPU.

 És mivel egyetlen oldalon képtelenség bemutatni ezt a hatalmas anyagot, gondoltam, hogy írok egy bejegyzést.

Görögországi utazásaink során, Krétán, Korfun, Rodoszon rengeteg fotót készitettünk kapukról.
Apa még egy kis novella félét is írt a blogján, amit most ellopok tőle, és átemelek ide.

"A kapu használati értékén túl mindig jelkép is, valamiből valamibe átlépünk, valamit bezár, vagy kinyit, két teret összeköt és elhatárol. Ha benn vagyunk, birtokon belül érezzük magunkat, ha kopogtatunk rajta , bemenni szeretnénk. Záróvonal, melyen átlépve más térben, más világban vagyunk, s ha nem tudunk átlépni rajta , hiányérzetünk támad, s fantáziálni kezdünk, mi lehet mögötte. A krétai kapukat nézve sok minden jut eszembe. Első a kétkezi verejtékes munka, amely létrehozta őket. Egyszerű szerszámokkal, célnak megfelelő kivitelben készültek, felesleges cirádák nélkül. Azután elgondolom, némelyikük többszáz éves, szúette deszkáival dacol a múló idővel, emlékezik szomorú és boldog ajtónyitásokra, gyerekzsivajra, öregek csoszogására, ünnepi muzsikára és puskaropogásra.



Rajtuk hozták be a megkeresztelt újszülötteket, vagy kísérték utolsó útjukra a holtakat. Öröm és bánat vonult át rajtuk. Mára legtöbbjük elvesztette funkcióját, már nem nyílnak sehová, mögöttük a ház összedőlt, mementók csupán. Emlékei egy letűnt kornak.


Néhányukhoz emlékek fűznek engem is. Maria és Joannisz ajtaja Krítsában határ élet és a túlvilág között, ha benézünk rajta holt emlékeket látunk.



Legkedvesebb kapum Kokkino Horioban egy rég nem létező házat őriz, kapu térben és időben. Először 2000-ben fotóztam le ,azután még 3-szor.


A jobboldalán növő fügebokor minden évben nagyobb , lassan eltakarja a kaput. Ha látom, úgy érzem hazajöttem, ez a kapu egy kicsit az enyém is. Jó lenne egyszer átmenni rajta.




A temetőkert kapuja Anopolisban: szinte hallom a sarokvas nyikorgását




Végül a Hersonissos feletti kis faluban ,Koutouloufariban a néprajzi múzeum kerítés kapuja, a gondnokkal.


Kifizetve a belépődíjat, véletlenül megjegyeztem, nem muszáj ám blokkot adni, mire a mosolygós gondnokasszony összecsapta két kezét: nem úgy van az kedveském, mert mi

lesz, ha megtudják ezt a kapitalisták Iraklionban?""

És végül még egy pár kedvenc: