Az ő variációját egy kis rövid novellában a bejegyzés végén olvashatjátok.
Első randi cimű kihívásra kerestem képeket, és nem volt szivem kihagyni egyiket sem, ezért egy sorozatot készitettem. Ez az első oldala, a képen minden lényegeset leirtam, hogy olvasható legyen a szöveg, kattints a képre.
Ennek a képnek az az érdekessége, hogy kis Szmena 8-as gépemet valószinűlet elfelejtettem továbbhúzni, igy két felvételt exponált ugyanarra a kockára.
A padra lazán ledobott négerbarna orkánkabáton kivül (amit egy barátnőm kapott Bécsből) van még mellettünk egy Szokol zsebrádió, igazi bőrtokban (még most is az orromban van a bőr illata), amit édesapám hozott Moszkvából. Élete nagy élménye volt, hogy akkoriban inditottak egy "békevonatot" a Szovjetúnióba, minden faluból beszavaztak egy embert , büszke volt rá, hogy a mi falunkból őt választották. A rádió egyébként még 20 év múlva is használható állapotban volt, igaz, hogy egy nagy laposelemet kellett befőttesgumival hozzá rögziteni. Emlékszem, hiába vettünk neki modern rádiócsodákat, ha a kertben dolgozott, mindig ez a kis vacak recsegett mellette.
A padra lazán ledobott négerbarna orkánkabáton kivül (amit egy barátnőm kapott Bécsből) van még mellettünk egy Szokol zsebrádió, igazi bőrtokban (még most is az orromban van a bőr illata), amit édesapám hozott Moszkvából. Élete nagy élménye volt, hogy akkoriban inditottak egy "békevonatot" a Szovjetúnióba, minden faluból beszavaztak egy embert , büszke volt rá, hogy a mi falunkból őt választották. A rádió egyébként még 20 év múlva is használható állapotban volt, igaz, hogy egy nagy laposelemet kellett befőttesgumival hozzá rögziteni. Emlékszem, hiába vettünk neki modern rádiócsodákat, ha a kertben dolgozott, mindig ez a kis vacak recsegett mellette.
Az öltözékemről jut eszembe. Akkoriban jöttek divatba a műszálas anyagok. Hatalmas kincs volt az a "terilén" (konkrétan gyűrhetetlen) kösztüm, és a hozzávaló ujjatlan blúz (ma topnak mondanánk) Ez egy nylon alapon sűrűn egymás fölé varrt műanyag csipkesorokból álló csoda volt. Nagyon menőnek érezhettük magunkat benne, mert mindenki Idától kérte el ha randevúra ment. Csak akkor volt probléma, ha két randi egyidőre esett. Idát mindannyian irigyeltük, mert az ő nagymamája nagyon ügyesen megvarrt mindent, amit az üzletekben nem lehetett kapni. Persze, minden "közös" volt! Érettségi után a párom ugyancsak csodálkozott, hogy hová tűntek a szép ruháim!
Egyenlőre ez az utolsó képem erről a nagy eseményről. Hogy mit csinálunk? Ugyan mit csináltak a 60-as években a tizenéves, kispénzű diákok az első randin? Hát mások nem tudom, de mi "Amerikából jöttem"-et játszottunk. Jelen esetben mesterségem cimere: sz.sz. Az egészben az volt a vicces, hogy a padról, ahol ültünk, egyenesen rá lehetett látni a Szabadság szoborra, de az én leendő párom még rá is játszott azzal, hogy bevágta magát ebbe a pózba. Hát most nagyon boldog vagyok, hogy ezt a ziccert nem kellett kihagynom, és megcsinálhattam ezt az oldalt.
Feri novellája:
HOUSE OF RISING SUN
Ülünk a malliai tengerparton, enyhe szél
borzolja a fák leveleit. Fiam bizalmatlanul tocsog lábával a sekély
vízben, egyelőre nem tudja eldönteni, fürödjön-e vagy sem. Feleségem kissé
morcos mellettem, most veszekedtünk egy kiadósat, merthogy miért pont ilyen mintájú
strandtáskát vettem az imént a parti szupermarketben? De a veszekedés már
lezajlott, folytatni, vagy újrakezdeni már dőreség lenne, így hát csak köröket
rajzolok a homokba, miközben nézzük a gyereket és nagyokat hallgatunk.
Hátunk mögül, ahol elpilledt görögök hűsölnek az árnyékban, ismerős
dalfoszlányok hallatszanak, egyre erősebben. Igen, ez az Animals, "A felkelő nap
háza". Eric Burdon, az énekes, alacsony, pattanásos képű fickó az anyjáról, meg a
blue jeans-ről énekel.
Ha meghallom ezt a dalt, újra és újra eszembe jut egy majd negyven évvel ezelőtti márciusi este, a Baross utcai fiúkollégium hétvégi bulija, ahová móriczos lányokat is meghívtak. Az ebédlőben némi félhomály, Tesla magnóról beindulnak a nyugati számok, lányok és fiúk bátortalanul kerülgetik egymást. Már az elején kiszúrtam egy lányt magamnak, a falnál ült egy széken többedmagával és cseverészett. Most kéne fölkérni, nem, mégsem, ez nem jó szám, meg a ritmust se érzem igazán,... majd a következőnél. Sorra dübörögnek a számok, tudom, előbb-utóbb dönteni kell. Tánciskolai képzettségem enyhén szólva hiányos, de egy lassú ritmussal talán elboldogulok. Azután eljött a döntő pillanat, a magnóról egy rekedt hang elkezdte a dalt New Orleans-ról, anyjáról, meg a farmeréről. Odaléptem a lányhoz, felkértem táncolni. Ültében rám nézett zöldesszürke szemével, úgy éreztem megcsap az áram.
Valamit érezhetett ő is, mert a buli végén kölcsönösen megígértük egymásnak, két hét múlva a legközelebbin újra itt leszünk.
Stendhal írja egyik könyvében, hogy a szerelem egyfajta kristályosodási folyamat, szerelmünket is mintegy kristályburokba vonjuk, megkülönböztetvén a többi közönséges halandótól. Hát ez a lány talpig kristályburokba öltöztetve tűnt ki az ajtón. Két hétig rágtam a körmömet, mi lesz ha nem jön el, és mi lesz ha eljön?
Eljött, és azóta együtt vagyunk. Közben szült nekem négy gyermeket,
átéltünk jó és rossz napokat, és most itt ül mellettem és haragszik, mert
az a nyavalyás strandtáska csíkos, és nem virág mintás. Ránézek, látom
körülötte fel-felcsillanni Stendhal kristályait, majd megbékél.
Eric, a pattanásos képű az utolsó taktusokat pengeti a 60-as évekből, lecseng a dal,- vissza a jelenbe - nyaralunk tovább....
Ha meghallom ezt a dalt, újra és újra eszembe jut egy majd negyven évvel ezelőtti márciusi este, a Baross utcai fiúkollégium hétvégi bulija, ahová móriczos lányokat is meghívtak. Az ebédlőben némi félhomály, Tesla magnóról beindulnak a nyugati számok, lányok és fiúk bátortalanul kerülgetik egymást. Már az elején kiszúrtam egy lányt magamnak, a falnál ült egy széken többedmagával és cseverészett. Most kéne fölkérni, nem, mégsem, ez nem jó szám, meg a ritmust se érzem igazán,... majd a következőnél. Sorra dübörögnek a számok, tudom, előbb-utóbb dönteni kell. Tánciskolai képzettségem enyhén szólva hiányos, de egy lassú ritmussal talán elboldogulok. Azután eljött a döntő pillanat, a magnóról egy rekedt hang elkezdte a dalt New Orleans-ról, anyjáról, meg a farmeréről. Odaléptem a lányhoz, felkértem táncolni. Ültében rám nézett zöldesszürke szemével, úgy éreztem megcsap az áram.
Valamit érezhetett ő is, mert a buli végén kölcsönösen megígértük egymásnak, két hét múlva a legközelebbin újra itt leszünk.
Stendhal írja egyik könyvében, hogy a szerelem egyfajta kristályosodási folyamat, szerelmünket is mintegy kristályburokba vonjuk, megkülönböztetvén a többi közönséges halandótól. Hát ez a lány talpig kristályburokba öltöztetve tűnt ki az ajtón. Két hétig rágtam a körmömet, mi lesz ha nem jön el, és mi lesz ha eljön?
Eljött, és azóta együtt vagyunk. Közben szült nekem négy gyermeket,
átéltünk jó és rossz napokat, és most itt ül mellettem és haragszik, mert
az a nyavalyás strandtáska csíkos, és nem virág mintás. Ránézek, látom
körülötte fel-felcsillanni Stendhal kristályait, majd megbékél.
Eric, a pattanásos képű az utolsó taktusokat pengeti a 60-as évekből, lecseng a dal,- vissza a jelenbe - nyaralunk tovább....
3 megjegyzés:
Te Klári... megnéztem a Férjed bejegyzését és teljesen elérzékenyültem... komolyan kicsordult a könnyem!! Olyan szépen írta le.. Nagyon szép Pár voltatok - vagytok! Kívánom Nektek a legjobbakat továbbra is!! És még NAGYON NAGYON SOK boldog évet együtt!!!!!! :-)
Jahh... :-)) Az oldalaid annyira jók! Állati jó a hangulatuk, meghát ezek a fényképek :-)))) És micsoda élmények :D
Ezek az oldalaid nálam azóta is viszik a prímet. Külsőleg és tartalmilag is nagyon nagyon ott vannak. Őszintén gratulálok a házasságotokhoz... és bízom benne, hogy a miénk is ilyen szép hosszú lesz. <3
Megjegyzés küldése