Pitypangok

Lehet, hogy elkaptam a többiektől a HS-fertőzést? (Most találtam ki: Hagyományos Scrap) Tegnap Apa úgy döntött, hogy lemegy Szárszóra ásni egy kicsit. Alig vártam,hogy eltűzzön, előszedtem a rengeteg apróságot, amit gondoltam, hogy kell egy hagyományos oldal elkészitéséhez, amikor már tele volt a konyhaasztal, a konyhapult, az összes szék, na akkor estem kétségbe, hogy nincs is itt semmi, amiből egy jó kis oldalt össze lehetne hozni. Aztán valahogy mégis ez lett belőle.
A képen Dani van 1993.tavaszán, amikor a házunk előtt tele volt minden pitypanggal. Volt egy kis sárga dzsekije, olyan aranyos kis törpe volt, örülök, hogy egy csomó képet csináltam róla.

Gondoltam, hogy összehasonlitás miatt megcsinálom ugyanazt a képet digitálisban is. Háááááááááááát, szakértő szkreppes társaim egyértelmüen a hagyományosra szavaztak.

Egy-két képet rátettem a Creatiwings Design Wonderland papirjára, azt hiszem elég tavaszi hangulata lett.

Dani Korzikán

Dani azóta is ilyen maradt. Bár megnőtt 190 centire, kivülről flegma 20 éves kamasz, de ő a család lelkiismerete, az összes családtag fontos dátuma a fejében van, ő gyújt elsőnek gyertyát ha eltávozott szeretteinknek évfordulója van. És igazából most is csak akkor nyugodt, ha mindenki otthon van. (Bár ezt kínosnak érzi, és tagadja.)

Újra Tabán

Apa kitalálta délelőtt, hogy menjünk föl a Várba, olyan régen sétálgattunk már ott. Tudtam én, hogy az egész mögött a Tabán-mániája van, az összes többi csak körités volt. Jó két órát mászkáltunk, voltak olyan részek, amit még nem is láttunk, a Görgey szobor és környéke például teljesen új volt, amikor utoljára fenn voltunk, még palánkkal volt körülvéve. Kaptam egy szép sálat, ittunk egy forró csokit, mert piszok hideg volt, aztán még végigjártuk a Tabán helyét.
Este Apa sokáig szöszmötölt a gépén, és reggel büszkén mutatja, hogy ő is szkreppelt egyet. Ami a plakáton van azt ő hozta össze. A téglafalat, és az édesanyja képét már én tettem hozzá. A pipacs köti össze az első Tabán-oldalammal, csak ott Anyuka 5 éves volt, itt meg 25.

Hát ez egy érdekes kép! Este, amikor a séta után hazaértünk előkerestem az archivumból azt a régi képet. Bánom, hogy nem előző nap találtam rá, mert akkor ugyanabból a szögből lehetett volna elkésziteni a fotót. A hely ugyanaz, csak a régi még egy szocalista lámpa, a mostani meg egy korhű kandeláber. Ja, és Apa is ugyanaz.

Hát ez akárhogy is nézem 42 év. Aki akkor született amikor az első kép készült, elvileg már nagymama is lehet. (Nekem meg még sehol semmi!)

Találtam egy olyan képet is, ahol Apa Dórival a Vár bejárata előtt 1981-ben.

Ilyen gyönyörű idő volt látszólag, de csipős, hideg szél fújt. A vár tele volt külföldi csoportokkal, magyar szót alig lehetett hallani. Ráadásul pont délre értünk oda, úgyhogy láttuk az őrségváltást is.

Természetesen végigcipelt a Tabán hűlt helyén, fantasztikus érzés volt a hatalmas fák között sétálni kezünkben a könyvvel, amiben az archiv fotók voltak, és próbáltuk beazonositani a helyszineket.

DAC

DAC. Ez nem egy értelmes magyar főnév, hanem három barátnő nevének kezdőbetűje.

Dóri - Anna - Carola. Mindhárman az Iparművészeti Egyetemen diplomáztak, Carrarában voltak ösztöndijasok, ott ismerkedtek meg párjaikkal. Dóri és Anna magyar, Carola olasz . Hogy bonyolitsuk a dolgot, Dóri kedvese argentin, Anna férje mexikói, Carola párja olasz. Elhatározták, hogy közösen létrehoznak egy gasztroblogot "MALACKARAJ" néven, ahol ki-ki közkinccsé teszi ízélményeit.

Nagyon jópofa, élvezhető, olvasmányos oldal lett, aki szeret új ízeket kipróbálni feltétlenül látogassa. A blog cime: http://malackaraj.blog.hu/

Dórikám, mióta Argentinában él, egyfolytában igérgeti nekem, hogy nekiugrik egy blogírásnak. Végre megszületett, de ahogy látom, itt is túlnyomórészt a gasztronómiai örömöknek hódol. Csak remélni tudom, hogy a "Malackaraj"-ban kiéli majd eziránti vágyát, és ez a blog szép lassan a mindennapi életének krónikájá válik majd.

Blogjának cime: http://matambre.wordpress.com/ Akit érdekel, hogy egy izig-vérig magyar lány hogy él a Föld túlsó oldalán, olvasgassa.

NIPI

"A kutya az egyetlen a világon, aki jobban szeret téged saját magánál." (Charles Darwin)

Ő volt Nipi, Eszter és Gergő legjobb barátja. 10 évvel ezelőtt találták egy erdőben, akkor volt körülbelül 2-3 éves. Sok mindent kibírt, költözéseket, szilveszteri petárdázásokat, különböző állattársak megjelenését, de mindig ő maradt a "főkutya". Tudtuk, hogy öreg, süket, beteg, mégis nagyon hiányzik!

Katinka

Tegnap temetésen voltam. Vagy két héttel ezelőtt kaptam a a hírt, hogy egyik gimnáziumi osztálytársam meghalt. Az első gondolatom az volt, hogy "Úristen, ilyen fiatalon!". aztán belegondoltam, hogy csak nekem maradt meg fiatalnak ő is, meg a többi lány is, akikkel négy éven keresztül, életünk legmeghatározóbb időszakában együtt voltunk.
Megpróbáltam minél többüket elérni telefonon, email-ben, végül 13-an, plusz Magdi néni, az osztályfőnökünk el tudtunk menni a búcsúztatására.
Maga az apropó szörnyű volt, de jó volt látni a lányokat ennyi idő után.

Katinka! Nekünk megmaradsz annak a jópofa, segitőkész , vicces lánynak, aki ezen a képen éppen egy bukfenccel szórakoztatja a társaságot a politechnika óra szünetében.

Aki a vers szövegére kiváncsi, kattintson ide.

1965. március 6.

Ez egy szombati nap volt. Én egy lánykollégiumban éltem Budán, (még a gimnáziumi osztályunk sem koedukált volt), Pesten viszont volt egy fiúkollégium, akik egy-egy bulira meghivtak bennünket. Én nagyon nem akartam menni, egy barátnőm beszélt rá. Kultúrműsorral kezdődött, Lukács Sanyi (a későbbi szinész) a fiúk osztálytársa volt, ő szavalt /még a versre is emlékszem Nagy László: A forró szél imádata) Aztán bekapcsolták az ócska kis magnót, a majomszigetből néha kivált egy-egy bátrabb fiú, és lassan elkezdődött a tánc. Én legszivesebben elsüllyedtem volna, hogy ne kelljen ott ülni, várni, hogy majd csak felkérnek. Nagyon romantikus lenne, ha most azt mondanám, hogy én néztem ki ezt a fiút, és szuggeráltam, hogy felkérjen. Nem, én addig még csak nem is randevúztam senkivel, és féltem ettől az egész ismerkedéstől, mit fogok mondani, ő mit mond, butának fog tartani. Aztán jött a "Felkelő nap háza" és ő odajött, bemutatkoztunk, szivem a torkomban, valamit beszélgettünk a szám alatt, az egészből annyi maradt meg bennem, hogy megkérdezte "..és neked mi a világnézeted?" Esküszöm nem tudtam erre mit kell válaszolni, valamit nyököghettem, de tudtam, ennek itt a vége, ez a srác soha többet nem kér fel. Ehhez képest egész este csak egymással táncoltunk, hazáig kísért bennünket. És azóta együtt vagyunk!
Az ő variációját egy kis rövid novellában a bejegyzés végén olvashatjátok. 
Első randi cimű kihívásra kerestem képeket, és nem volt szivem kihagyni egyiket sem, ezért egy sorozatot készitettem. Ez az első oldala, a képen minden lényegeset leirtam, hogy olvasható legyen a szöveg, kattints a képre.

Ennek a képnek az az érdekessége, hogy kis Szmena 8-as gépemet valószinűlet elfelejtettem továbbhúzni, igy két felvételt exponált ugyanarra a kockára.

A padra lazán ledobott négerbarna orkánkabáton kivül (amit egy barátnőm kapott Bécsből) van még mellettünk egy Szokol zsebrádió, igazi bőrtokban (még most is az orromban van a bőr illata), amit édesapám hozott Moszkvából. Élete nagy élménye volt, hogy akkoriban inditottak egy "békevonatot" a Szovjetúnióba, minden faluból beszavaztak egy embert , büszke volt rá, hogy a mi falunkból őt választották. A rádió egyébként még 20 év múlva is használható állapotban volt, igaz, hogy egy nagy laposelemet kellett befőttesgumival hozzá rögziteni. Emlékszem, hiába vettünk neki modern rádiócsodákat, ha a kertben dolgozott, mindig ez a kis vacak recsegett mellette.

Az öltözékemről jut eszembe. Akkoriban jöttek divatba a műszálas anyagok. Hatalmas kincs volt az a "terilén" (konkrétan gyűrhetetlen) kösztüm, és a hozzávaló ujjatlan blúz (ma topnak mondanánk) Ez egy nylon alapon sűrűn egymás fölé varrt műanyag csipkesorokból álló csoda volt. Nagyon menőnek érezhettük magunkat benne, mert mindenki Idától kérte el ha randevúra ment. Csak akkor volt probléma, ha két randi egyidőre esett. Idát mindannyian irigyeltük, mert az ő nagymamája nagyon ügyesen megvarrt mindent, amit az üzletekben nem lehetett kapni. Persze, minden "közös" volt! Érettségi után a párom ugyancsak csodálkozott, hogy hová tűntek a szép ruháim!

Egyenlőre ez az utolsó képem erről a nagy eseményről. Hogy mit csinálunk? Ugyan mit csináltak a 60-as években a tizenéves, kispénzű diákok az első randin? Hát mások nem tudom, de mi "Amerikából jöttem"-et játszottunk. Jelen esetben mesterségem cimere: sz.sz. Az egészben az volt a vicces, hogy a padról, ahol ültünk, egyenesen rá lehetett látni a Szabadság szoborra, de az én leendő párom még rá is játszott azzal, hogy bevágta magát ebbe a pózba. Hát most nagyon boldog vagyok, hogy ezt a ziccert nem kellett kihagynom, és megcsinálhattam ezt az oldalt.

Feri novellája:

          HOUSE OF RISING SUN

Ülünk a malliai tengerparton, enyhe szél borzolja a fák leveleit. Fiam bizalmatlanul tocsog lábával a sekély vízben, egyelőre nem tudja eldönteni, fürödjön-e vagy sem. Feleségem kissé morcos mellettem, most veszekedtünk egy kiadósat, merthogy miért pont ilyen mintájú strandtáskát vettem az imént a parti szupermarketben? De a veszekedés már lezajlott, folytatni, vagy újrakezdeni már dőreség lenne, így hát csak köröket rajzolok a homokba, miközben nézzük a gyereket és nagyokat hallgatunk.

Hátunk mögül, ahol elpilledt görögök hűsölnek az árnyékban, ismerős dalfoszlányok hallatszanak, egyre erősebben. Igen, ez az Animals, "A felkelő nap háza". Eric Burdon, az énekes, alacsony, pattanásos képű fickó az anyjáról, meg a blue jeans-ről énekel.
Ha meghallom ezt a dalt, újra és újra eszembe jut egy majd negyven évvel ezelőtti márciusi este, a Baross utcai fiúkollégium hétvégi bulija, ahová móriczos lányokat is meghívtak. Az ebédlőben némi félhomály, Tesla magnóról beindulnak a nyugati számok, lányok és fiúk bátortalanul kerülgetik egymást. Már az elején kiszúrtam egy lányt magamnak, a falnál ült egy széken többedmagával és cseverészett. Most kéne fölkérni, nem, mégsem, ez nem jó szám, meg a ritmust se érzem igazán,... majd a következőnél. Sorra dübörögnek a számok, tudom, előbb-utóbb dönteni kell. Tánciskolai képzettségem enyhén szólva hiányos, de egy lassú ritmussal talán elboldogulok. Azután eljött a döntő pillanat, a magnóról egy rekedt hang elkezdte a dalt New Orleans-ról, anyjáról, meg a farmeréről. Odaléptem a lányhoz, felkértem táncolni. Ültében rám nézett zöldesszürke szemével, úgy éreztem megcsap az áram.

Valamit érezhetett ő is, mert a buli végén kölcsönösen megígértük egymásnak, két hét múlva a legközelebbin újra itt leszünk.
Stendhal írja egyik könyvében, hogy a szerelem egyfajta kristályosodási folyamat, szerelmünket is mintegy kristályburokba vonjuk, megkülönböztetvén a többi közönséges halandótól. Hát ez a lány talpig kristályburokba öltöztetve tűnt ki az ajtón. Két hétig rágtam a körmömet, mi lesz ha nem jön el, és mi lesz ha eljön?
Eljött, és azóta együtt vagyunk. Közben szült nekem négy gyermeket,
átéltünk jó és rossz napokat, és most itt ül mellettem és haragszik, mert
az a nyavalyás strandtáska csíkos, és nem virág mintás. Ránézek, látom
körülötte fel-felcsillanni Stendhal kristályait, majd megbékél.
Eric, a pattanásos képű az utolsó taktusokat pengeti a 60-as évekből, lecseng a dal,- vissza a jelenbe - nyaralunk tovább....